Az Egyesült Nemzetek Szervezete 2006. december 13-án, New Yorkban fogadta el a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményt. Az egyezmény az első, átfogó nemzetközi jogi dokumentum a fogyatékossággal élő személyek jogairól és azok érvényre juttatásának módjáról. A dokumentum elfogadását széleskörű társadalmi párbeszéd előzte meg. A szöveg megírásának aktív résztvevői voltak a fogyatékossággal élő emberek és szervezeteik. 

Magyarország 2007-ben, az elsők között csatlakozott az egyezményhez. Az Országgyűlés a 2007. évi XCII. törvénnyel ratifikálta (a magyar jogrend részéve tette) az egyezmény, valamint az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyv tartalmát.

Az Egyezmény – egyfajta kódexként – átfogó és koherens módon gyűjti egybe a fogyatékos embereket érintő alapvető jogokat. A Fakultatív Jegyzőkönyv által bevezetett ún. egyéni panaszmechanizmus pedig minden részes államban élő fogyatékos ember számára lehetővé teszi, hogy jogsérelem esetén az Egyezmény által létrehozott, független nemzetközi szakértői testülethez: a Fogyatékos Emberek Jogainak Bizottságához forduljon.

Az egyezmény megállapítja, hogy a kormányoknak mit kell tenniük a fogyatékossággal élő személyek jogainak védelme és előmozdítása érdekében. Az egyezmény semmilyen különleges jogot nem teremt, pusztán arra törekszik, hogy a fogyatékossággal élő személyek mindenki máshoz hasonlóan élhessenek és emberi jogaikat ugyanúgy élvezhessék.

Gondolatok a cselekvőképességről

„A cselekvőképesség az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményében egy jog önmagában véve.” mondta a 2022-ben, 61 éves korában elhunyt Gombos Gábor, aki egy ideig az ENSZ Fogyatékossággal Élő személyek Jogainak Bizottságának tagja volt. Az egyezmény történetéhez szorosan hozzátartoznak azok a viták és különböző értelmezések, amelyeket Gombos Gábor osztott meg a cselekvőképesség kapcsán, ebben a videóban. 

A cselekvőképesség azt a képességet jelenti, hogy valaki a saját elhatározásából, cselekményeivel és akartnyilatkozataival önállóan szerezhet jogokat és vállalhat kötelezettséget. A társadalom és az egyén védelme érdekében megalkotásra kerültek különböző jogintézmények, amelyek a jogbiztonságra hivatottan a cselekvőképességet korlátozhatják vagy teljeskörűen megtagadhatják. Ilyen jogintézmény például a gondnokság is. A gondnokság alatt álló személy „nem ő maga érvényesíti a jogait, nem saját maga dönt a saját életéről, hanem a kirendelt gondnok dönt helyette.” – folytatja Gombos Gábor, majd részletezi a gondnokság emberi jogi vetületeit és az ahhoz kapcsolódó problémákat. Ilyen például, hogy a cselekvőképességében korlátozott vagy cselekvőképtelen értelmi fogyatékossággal élő személy összes joga sérülni fog tekintve, hogy azokat nem élvezheti, nem gyakorolhatja csak egy közvetítőn keresztül.

Az ENSZ egyezmény, a fogyatékossággal élő személyek cselekvőképessége kapcsán elismeri, hogy vannak olyan emberek, akik a döntési képességükben korlátozottak lehetnek, emiatt védeni kell őket, és ehhez joguk is van. Ezt a védelemét azonban úgy kell megadni számukra, hogy az ne járjon az érintett személyek társadalomból történő kirekesztéshez. Ehhez képest a gondnokság Gombos Gábor szerint „egy igen magas fokú védelmet tud jelenteni, de gyakorlatilag a teljes jogfosztáson keresztül.”

A védelemmel kapcsolatban kifejti: „Évszázadokon keresztül a vak embereket, úgy próbálták megvédeni a világnak a veszélyeitől, amely világ ugye a látó emberek számára lett berendezve és nem gondolt a vakokra, hogy elzárta őket intézetekbe, teljesen védett, mesterséges környezetet teremett az ő számukra, ahol nincs olyan közúti forgalom, ami veszélyeztethetné az ő életüket, nincsenek olyan veszélyek, amik egy nem látó ember számára akár életveszélyesek is lehetnek és ilyen módon próbálta őket védeni.” – Gábor ezzel a gondolatmenettel kívánta felhívni a figyelmet arra, hogy a jelenben már természetesen senki nem gondolná opcionális megoldásnak a látássérült emberek elzárást a biztonságuk érdekében, sőt rengeteg intézkedést láthatunk, amelyek annak érdekében jöttek létre, hogy a látássérült emberek is teljes életet tudjanak élni más emberek mellett, mindezt azzal a társadalmi törekvéssel együtt, hogy a látássérült emberek másoknál nagyobb veszélyben ne legyenek és ne legyenek kirekesztve a társadalomból. Ehhez „átkell fokozatosan alakítani a környezetünket, nem csak az épített és a fizikai környezett, hanem a mentális környeztet, attitűdjeinket, jogszabályainkat is természetesen. Olyan módon, hogy a vak emberek igényeinek megfeleljen, ne látó centrikus legyen a jövőben.” – és ekkor valósul meg a kirekesztés nélküli, jogosan elvárható védelem.

Gombos Gábor beszámolója szerint az egyezmény 12., – a törvény előtti egyenlőségről szóló – cikke kapcsán merült fel a legtöbb vita az államok között. A vitát az szülte, hogy bizonyos államok a cikk szövegét úgy értelmezték, hogy az nem a fogyatékossággal élő személyek cselekvőképességét ismeri el, hanem csak a jogképességüket. Ez néhány államnál abból is látható ahogyan az egyezményt a saját nyelvükre lefordították. A magyar fordításban ez így néz ki: „A részes államok elismerik, hogy a fogyatékossággal élő személyeket az élet minden területén másokkal azonos alapon megilleti a jog-, illetőleg cselekvőképesség.” (2007. évi XCII. törvény, 12. cikk, 2.) Ezzel a fordulattal megvan a lehetőség arra, hogy helyzetre lebontva meg lehet szabni, mikor illeti meg a fogyatékossággal élő személyt a cselekvőképesség is és mikor csak a jogképesség, tehát a magyar fordítás tulajdonképpen nem garantálja a fogyatékossággal élő személyek számára a cselekvőképesség biztosítását.

Az ENSZ Fogyatékossággal Élő személyek Jogainak Bizottsága az egyezmény értelmezése során, két államot vizsgált felül, Tunéziát és Spanyolországot. A bizottság mindkét országot elmarasztalta amiatt, hogy nem ismerik el a fogyatékossággal élő személyek cselekvőképességét másokkal azonon alapon, csupán a jogképességet. Ezzel egy döntő állaspontot adott a Bizottság a fenti vitás helyzetre azzal, hogy az egyezmény szerint minden részes államnak el kell ismernie a fogyatékossággal élő személy cselekvőképességét. Gombos Gábor a következőképpen összegzi az előbbieket: „a jövőben tehát nem lehet elfogadható érvelés az, hogy egy olyan jogszabályi megoldás, amely fogyatékossággal élő személyeknek a cselekvőképességét másképpen biztosítja, mint a nem fogyatékos személyek számára, összhangban lenne az egyezménnyel, tudható, hogy nincs összhangban az egyezménnyel”.

Szintén vitát váltott ki a 12. cikk 3. bekezdése, amely a magyar fordítás szerint kimondja: „A részes államok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a fogyatékossággal élő személyek cselekvőképességének gyakorlásához esetlegesen szükséges segítség hozzáférhetővé váljon”. Egyes államok arra a következtetésre jutottak ezzel kapcsolatban, hogy a gondnokság, mint jogintézmény lehet a megoldás. Az ENSZ bizottság azonban később egyértelművé tette, hogy ez egy téves értelmezése a 12. cikknek.

„Csak olyan megoldások lesznek összhangban az egyezmény 12-es cikkével, amelyek tiszteletben tartják a személy autonómiáját akaratát és preferenciáit.” – összegezte Gombos Gábor az ENSZ bizottság álláspontját a 12. cikk 3. bekezdésének értelemzésére vonatkozóan. Megoldás lehet azonban a támogatott döntéshozatal rendszere, amely segítséget nyújt az értelmi fogyatékossággal élő személyek számára anélkül, hogy megfosztaná az értelmi fogyatékossággal élő személyt a jogainak használatától, illetve azokkal való rendelkezéseitől.

Forrás: Gombos Gábor (ENSZ) a gondnokságról, cselekvőképességről